Аннотация:A nemzeti kulturális örökség számbavétele napjainkban, úgy tűnik, egyre fontosabb. Nem csupán a szakembereknek, illetve a kincsképzést erőltető gyűjtőknek, hanem az egyes kulturális közösségek politikai vezetőinek is. Ha vitatott a patrimónium, akkor a gondos gazdát kell mutatni, ha meg nem, akkor a kulturális büszkeség a felhajtó erő. A versengés örvendetes, ha nem kíséri a teljesen értelmetlen felvetés, miszerint egyik, vagy másik népcsoport öröksége gazdagabb. Versengjünk a feltárás minőségében, a megjelenő katalógusok, a megrendezett kiállítások számában, és abban, hogy minél nagyobb közönséget érjünk el, tudjunk megszólítani, emlékeztetni: van mire támaszkodni, van miből értékadó iránymutatást nyerni. Az erdélyi magyar és román közösségek úgy tűnik – legalábbis a szakemberek körében maradva – ez utóbbi utat járják. Sok eredményt felmutatva. A Romániában kiadott katalógusokról több közleményben számot adtam (Magyar Könyvszemle, 1999, 121–123; 2009, 409–410; 2011, 248–252; 2016, 94–100), most csak az ezekben nem említetteket hozom példának, három új katalógus kapcsán.
